A mostani óránkra késve érkeztem, ugyanis nem a legjobban indult a reggelem. Elaludtam, majd miután fele annyi idő alatt elkészültem, rohanva indultam a buszhoz.  A szomszéd utcában azonban rádöbbentem, hogy elfelejtettem levinni a kiskutyánkat egy gyors reggeli sétára, pisilésre. „Ohh, hogy az a….” futott át a fejemen. Miután Floki elégedetten feküdt a helyén, én pedig feldolgoztam a tényt, hogy ebből már késés lesz, néztem egy következő buszt, amit kényelmesen elértem. (Vajon tanárként is előfordul majd, hogy szétszórtan és balszerencsével telve indul egy reggelem? Milyen ciki már elkésni a saját diákjaimtól….)

Miután (félig-meddig szó szerint) beestem a terembe, és megnyugodtam, hogy még nem maradtam le semmiről, sőt, Dorka foglalta a helyemet maga mellett, kezdetét is vette az óra. Csapatokba osztottuk magunkat, majd kifejtettük tapasztalatainkat a csapatmunkával kapcsolatban. Ez számomra elég vicces feladatnak bizonyult, tekintve, hogy éppen csoportmunkában dolgoztunk mi is.  A feladat elvégzése után, míg a többi csapatra vártunk, azon gondolkodtam, hogy én ugyan fogok alkalmazni csoportmunkát a z óráimon, de csak ritkán és nem fogom azt osztályozni. Ugyanis miután mindenki elkészült, pont erről beszélgettünk, hogy diákszemmel és tanárszemmel milyenek ezek a feladatok. Szerintem jó csapatösszerázó erejük van, ugyanakkor, lehet, hogy valaki egyáltalán nem veszi majd ki a részét a feladatokból, valaki pedig szinte egyedül fogja azt elvégezni. Tanárszemmel is pont ez a probléma, hogyha osztályozom a teljesítményüket, nem fogom tudni, hogy mennyire tükrüzi a jegy minden diák tudását és munkáját.  Lehet, hogy valaki ötöst érdemelne, de csapattársai lehúzták, és ezért például csak hármast adok majd neki, ugyanakkor, valaki semmit nem csinált és hármassal jutalmazom.

Következő kreatív órai feladatunk az volt, hogy a csapatunk tagjainak személyes tulajdonságait szedtük össze, majd csoportosítottuk ezeket, hogy egy tulajdonság hányunkra jellemző. Ezután Tanárnővel közösen arról beszélgettünk, hogy mi volt a két feladat közti különbség és melyikben volt aktívabb a jelenlétünk. Döntően a második feladatban jeleskedtünk. Felmerült a kérdés, hogy ez vajon miért lehetett. Azért, mert valójában az első nem is volt csapatmunka, hiszen ha ahhoz valakinek nem volt kedve vagy elég kreativitása, akkor kivonta magát a munka alól. Akár egyetlen ember is meg tudta ezt csinálni. A másodiknál viszont, mindenkire szükség volt ahhoz, hogy elvégezzük a feladatot. ( Itt megfordult a fejemben, hogy talán majd adhatnék ilyen feladatot a diákjaimnak, amiben mindenkinek muszáj részt vennie, és így akár már osztályozni is lehetne.)

Az óra végén Alonso nevét említettük, illetve azt a börtönkísérletet, amiből több film is készült már. Egyetemistákat pénzért válogatnak be egy hétnyi börtönrabságra, illetve őrségre. Ez egy kísérlet lett volna, ami folyamán az emberi reakciók folyamatait akartak vizsgálni, azonban három nap múlva annyira eldurvult az őrök és rabok között a viszony (akik eddig egyébként barátok voltak), hogy muszáj volt leállítani az egészet. Ez a kísérlet a ’70-es években zajlott, és az agresszió működésének vizsgálata volta a cél. Mi egyébként az egyik erről szóló filmfeldolgozást megnéztük az osztállyal még gimnáziumban. Tényleg nagyon durva volt, főleg belegondolni, hogy ez valóban megtörtént velünk egyidős fiatalokkal.
Ehhez kapcsolódóan megnéztünk meg egy filmjelenetet is, ami a koorperativ tanuláshoz köthető. Amikor egy tanárnő, kék és piros nyakkendőt kötött egy nap az általános iskolás osztályában tanuló diákoknak. Majd azt mondta, hogy az egyik csapat feljebb való a másiknál. Ott is (számomra) hihetetlen agresszió uralkodott el percek alatt. Érdekes volt látni, mar kisgyerekekből is mit vált ki, ha hatalom kerül a kezükbe.
Zárásként mindannyian kaptunk egy rövid szöveget ami a koorperativ munkához volt köthető. Én a felelősséget kaptam. Minden csapatból ezt kapta valaki, így az volt a feladatunk, hogy ezt átbeszéljük együtt. Értelmezni is segítettünk egymásnak. Miután végeztünk, mindenki visszaült a saját csapatához es egymásnak számoltunk be arról, amit korábban mar másokkal megbeszéltünk. Nagyon hasznosnak gondoltam ezt a folyamatot, ugyanis, ha valamelyikünk valamit nem értett, a többi segített neki értelmezni azt, illetve meghallgathattuk egymás véleményét is, és döbbenten jöttem rá, hogy rengeteg dologban egyetértünk jövendőbeli kollégáimmal.

Az óra végére tehát nem csak a saját bőrömön, résztvevőként tapasztalhattam a csoportmunka előnyeit és hátrányait, mintahogyan eddig is, hanem tanárként is rálátást nyertem, és be kell vallanom, hogy pedagógusként roppant idő és előkészülés igényes, azonban összességében szerintem a diákoknak jót tesz, hiszen segítik így egymást a tanulásban, hiszen másik módszert mutatnak meg annak a társuknak, aki nem érti a tananyagot, valamint az is tanul ezzel, aki magyarázza, továbbá, őszintébben mernek egymás előtt reagálni. Én tehát arra jutottam, hogy támogatom a csoportmunkát a diákjaim között, de nem feltétlenül fogom osztályozni és odafigyelek majd arra, hogy minden gyermek egyformán vegye ki a részét az adott feladat elvégzéséből.

 

Megosztás a facebookon

Sziasztok. Örömmel tudatom, hogy a második pedagógia óránk is varázslatos volt. Élményekkel, feltöltődve, ötletekkel telve hagytam el ezúttal is a termet.

Ezen alkalommal nem egyedül érkezett tanárnő, hanem hozott magával egy szintén tünemény ötödéves diáktársunkat, és elmondta, hogy ha neki esetleg valami dolga akadna, akkor ez a lány fogja megtartani nekünk az órát. Gyors névsorolvasás után, kérésre párokba rendeződtünk. Az volt a lényeg, hogy olyan ember legyen a párunk a teremből, akivel eddig a legkevesebbet beszélgettünk. Én Károllyal dolgoztam együtt. (Mind a kettőnknek töri az egyik szakpárja, azonban talán mégis vele beszélgettem eddig a legkevesebbet.) Kaptunk mindannyian öt tanítással kapcsolatos mondatot, amit magunknak kellett befejezni. ( Igyekeztem komolyan venni a feladatot és az alapján befejezni a mondatokat, ahogyan majd valójában tanítani szeretnék, illetve amilyen tanár szeretnék majd lenni. ) Miután végeztünk a párunkkal kellett egyeztetni, illetve meghallgatni egymást. Mi Károllyal egészen egyetértettünk, szerintünk nagyon fontos, hogy a diákok olyan osztályközösségben legyenek, ahol jól érzik magukat, hiszen évek múlva nem a szarvasmarha emésztésének folyamatára fognak emlékezni, hanem azokra a kalandokra, amiket a szünetekben és az osztálykirándulások alkalmával szereztek, illetve azokat a tanárokat fogják tisztelni, akik rendesen tanítják meg nekik az anyagot, de ugyanakkor viccesek és rugalmasak is.  Ez a feladat engem annyira felpörgetett, hogy kedvem lett volna ott helyben leállamvizsgázni, és azonnal munkát vállalni valamilyen gimnáziumban, és azonnal tanítani. Nagyon csalódott voltam, amikor rádöbbentem, hogy erre még több mint öt évet kell várnom.

A következő feladat megint párosával zajlott. Én Dorkával voltam együtt. (Neeem, nem akartuk ezzel megnehezíteni mindig vidám és kreatív óraadónk dolgát, tényleg imádunk egymás mellett ülni, összeöltözni és együtt oldani meg a feladatokat.:D) Ellentétes mondatokat kaptunk és a saját lapunkon lévő álltások mellett kellett érvelnünk még akkor is, ha nem feltétlenül értettünk teljesen egyet azokkal. Nagyon hasznosnak éreztem ezt a feladatot, hiszen tanárként rengetegszer fordulhat majd elő, hogy születik egy új szabályzat vagy egy aktuális döntés, amit „le kell tudnunk tolni a tanítványaink torkán”.  Talán érdekesnek fogjátok találni, de nekem nem azért tűnt nehéznek ez a feladat, mert előfordult olyan állítás, amivel nem értettem egyet (bár ilyen is volt), hanem mert nem tudtam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy vajon mennyire helyes olyan dolgokra kötelezni a fiataljainkat, amivel mi magunk sem értünk egyet.

Miután átbeszéltük a megoldásokat és elmondta mindenki a gondolatát, azután Tanárnő vette át a szót. Leszögeztük, hogy először is szükség van a tanár jelenlétére az órán, hiszen hiába találjuk meg az egyes információkat az interneten, szükség van egy pedagógusra, aki el is magyarázza azt, segít kigyűjteni a lényeget. El sem tudnám képzelni, hogyan tudtam volna túlélni 12 évet, ha egy robot magyarázza nekem a tananyagot, minden érzés nélkül. Mivel ebben a kérdésben mindannyian egyetértettünk, ezért azt kezdtük el boncolgatni, hogy milyen is a tökéletes tanár. (Mi lányok megállapítottuk, hogy maga Superman.)  Vajon a személyiségen múlik? Vagy mit csinál az, akit jó tanárnak minősül?  Elkezdték utánozni a „jó tanárok” módszereit és megpróbálták lemásolni azt, ahogyan ők tanítanak. (Beültek az órájukra és megvizsgálták, hogy ők hogyan csinálják.) Ez azonban nem vezetett eredményhez, ugyanis attól, hogy valakinek ez vált be, másnak más fog beválni, nem vagyunk egyformák az élet más területén sem, akkor miből gondoljuk, hogy mindenkinek ugyanazzal a módszerrel kellene tanítania? Végül arra jutottak a vizsgálat során, hogy abban van a titok, hogy úgy magyarázzuk el a gyerekeknek a tananyagot, ahogyan azt nekünk is sikerült elsajátítanunk, tehát elmondjuk nekik úgy, ahogyan mi megértettük egykor. Ez persze energiával és türelemmel, de mindenekelőtt akarattal jár. Itt eszembe jutott, hogy régen mindig segítettem az osztálytársaimnak a töri dolgozatok előtt az adott anyag megértésében, és mindig próbáltam elmagyarázni nekik úgy, ahogyan én találtam benne logikát, vagyis ahogyan én gondolkodtam. Ilyenkor tehát egy hidegrázás futott végig rajtam, hogy Úristen, nekem akkor már korábban is reflexből jött ez a dolog? Illetve amit nem említettünk ezen az órán ugyan, de én mindenképpen elengedhetetlennek tartom, hogy az legyen a célunk, hogy minden diákunk megértse az anyagot. Tehát ne csak túl akarjunk lenni a magyarázaton vagy akár az órán, vagy hivatkozzunk a szigorú tanmenetre, hanem ha a diák kérdez, akkor valóban az legyen célunk, hogy ő megértse a választ.

Az óra végén az előző bogbejegyzéseinkre reagált tanárnő, és megdicsért mindannyiunkat. (Ez annyira jól esett, hogy buzgón véstem is bele a füzetembe, hogy a dolgozatok kiosztásánál, dicsérjem meg azokat, akik nagyon szép munkát végeztek és mindig vegyem a fáradtságot arra, hogy kitérjek munkáik elemzésére.)
Izgatottan várom, hogy a következő hetekben mit fogunk még csinálni, illetve milyen kérdéseket fogunk boncolgatni. Úgy érzem, ez az óra közelebb hoz minket egymáshoz, és folyamatosan építem fel magamban azokat a tanórákat, amiket (még sajnos jó sokára) tartani fogok.

 

Megosztás a facebookon

Sziasztok, Kónya Dorottya vagyok. Gondolom egy blogban először szokás bemutatkozni, ezért ezzel az információval kezdem. (Bár még nem írtam ilyen, vagy ehhez hasonló felületen, szóval ez csak egy megérzés).
A Miskolci Egyetem első éves hallgatója vagyok, magyar-történelem osztatlan tanári szakon.
Egy hete kezdődött el a szorgalmi időszak, de azt hiszem már is tudom, hogy mi lesz ebben a félévben a kedvenc órám. Először volt pedagógiához kapcsolódó szemináriumunk, amit hihetetlenül élveztem. Eddig, ha a jövőbeli munkámra gondoltam, akkor mindig azt láttam magam előtt, amit tanítani fogok, nem pedig azt ahogyan. Azt hiszem ez az, ami legjobban megváltozott bennem a másfél óra elteltével. Eddig a magyar, illetve történelem órák tananyagára koncentráltam, nem pedig azokra, akiket tanítani fogok, illetve arra, hogy milyen úton-módon szeretném hozzájuk eljuttatni a tudást.
Akkor kezdeném is azzal, hogy most leírom szépen, hogy miből is állt az óra, és én hogyan éreztem magamat. (Bár az utóbbira már el is árultam a választ.)
Egy aranyos hölgy libbent be a terembe az óra kezdetén csinosan, fiatalosan, csupa örömmel az arcán. Tisztáztuk, hogy tegeződünk, ami nekem elég újdonság volt. Eddig egy előadónk sem tűnt ilyen közvetlennek, és szimpatikusnak. Igazából egy öt perc elteltével el is felejtettem, hogy egy egyetemi órán ülök. (Első gondolatom volt, hogy én is szeretnék majd ilyen órákat tartani, ahol a diákok jól érzik magukat, és szó szerint kiszakadnak a sorba rendezett padokból.) Rögtön megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én is azt szeretném, ha az első pillanatban így megszeretnének majd a diákjaim, és tapasztalnának egyfajta kiegyensúlyozottságot, boldogságot és pozitív életkedvet rajtam, ami talán őket is feltölti.
Megbeszéltük a hallgatói kötelezettségünket, azaz, az órán való jelenlétet (három hiányzást leszámítva), illetve a heti blogolást, és ezen esetben valamely blogfelületre való regisztrálást.

Ezt követően több mindenről is szó esett. Elsőként tisztáztuk, hogy mik is vagyunk mi pontosan. Hallgatók. Azaz, mi csak hallgatjuk azt, ami elhangzik az egyetemen, de nem, vagy csak alig reagálunk rá, ellenben tökéletesen tudunk hallgatni, üveges tekintettel a semmibe bámulni.  Megbeszéltük, hogy ez vajon miért lehet, hogy még körülöttünk szinte minden változik, az oktatás nem, az változatlan évszázadok óta. Teljesen Mária Teréziáig vezettük vissza a kérdést, és megfogalmaztuk, hogy már ő kimondta, hogy olyan népre van szüksége a nemzetnek, akik nem kérdeznek, nem gondolkodnak. Ugyanis az oktatás mindig a hatalmon lévők kezében van, és nekik a fegyverük.
Hihetetlen, hogy még minden más halad a korral körülöttünk, pont egy ilyen fontos dolog, mint a következő generációk taníttatása az, ami nem változik. (Bezzeg az alapozó igazodik a bőrünkhöz, és velünk együtt fejlődik a kommunikáció, újul meg a szórakozás, és változik az utazás is. )

Beszélgettünk arról, hogy mégis hogyan és miben lehetne modernizálni az iskolarendszert. (Itt meg is említeném, hogy nem az előadó mondta az anyagot, a hallgatók pedig jegyzeteltek, hanem közösen beszélgettünk a témáról, és a mi véleményünk ugyanannyira számított. Biztos, hogy én is meg fogom kérdezni a tanítványaim véleményét, és egy társalgást fogok kialakítani az órákon. Hiszen pontosan ez a legnagyobb probléma, hogy nem akarjuk, hogy a fiatalok gondolkozzanak és kérdezzenek.) Szót ejtettünk a hátrányos helyzetű gyerekekről, illetve a valamilyen lemaradással vagy fogyatékkal élő diákokról is, továbbá az ő taníttatásukról, felzárkóztatásukról, valamint az oktatás egyénekre fejlesztéséről is.

Gombok segítségével párokba rendeződtünk, illetve a legtöbben, én ugyanis pont az egyetlen háromfős, lánycsapatba kerültem. Körberajzoltuk a kezünket és minden ujjunkra ráírtuk azokat a pozitív tulajdonságainkat, illetve élményünket, amelyeket fel szeretnénk majd használni pedagógusi pályánk során. Ezután összefoglaltuk, szigorúan két percben, hogy miért pont ezt az öt tulajdonságot választottuk, majd pedig „testet cserélve” mutattuk be E/1 személyben a csapattársunkat.

Az óra után vidáman távoztunk és sajnáltam, hogy legjobb esetben is még 5 és fél évem van hátra, hogy én is órát tarthassak és taníthassak. Megesküdtem magamban, hogy én nem leszek egy ilyen „begyepesedett” tanár, aki a könyvből fogja felolvasni, halál unalmasan a tananyagot, mindenféle életöröm nélkül. Én az a fajta tanár leszek, akit mindazon túl persze, hogy felkészülten és mélyen adja át a tudást, érzékeltetni is fogom a gyerekekkel, hogy a tanórán kívüli problémájukkal is kereshetnek. Elmondhatják ha gondjuk van, számíthatnak rám mindenben, továbbá, érdekes és izgalmas órát fogok tartani, és külön biztosítani fogom a felzárkózást annak a diáknak is, akinek nehezebben megy az adott tananyag elsajátítása, illetve támogatni és biztatni fogom azt, aki kiemelkedik társai közül. Mindannyijukat saját magukhoz mérten fogom kezelni és soha nem fogom velük érzékeltetni azt, ha esetleges magánéleti problémáim vannak. Nem szeretném, ha ezt bármikor is észrevennék rajtam. Valamint, igyekszek majd gyakran becsempészni az óráimba egy kis humort és játékosságot is. Persze arra is vigyázni fogok, hogy ne essek át a ló túloldalára sem, hiszen elsődleges célom, hogy mindenki ötösre megtanulja a tananyagot.

Izgatottan várom, hogy az elkövetkezendő órákon mikről fogunk beszelni, mit fogunk csinálni és, hogy a többi szerdai reggelem is ilyen üdén és vidáman, tele ambíciókkal fog e kezdődni. 

Megosztás a facebookon