Sziasztok, Kónya Dorottya vagyok. Gondolom egy blogban először szokás bemutatkozni, ezért ezzel az információval kezdem. (Bár még nem írtam ilyen, vagy ehhez hasonló felületen, szóval ez csak egy megérzés).
A Miskolci Egyetem első éves hallgatója vagyok, magyar-történelem osztatlan tanári szakon.
Egy hete kezdődött el a szorgalmi időszak, de azt hiszem már is tudom, hogy mi lesz ebben a félévben a kedvenc órám. Először volt pedagógiához kapcsolódó szemináriumunk, amit hihetetlenül élveztem. Eddig, ha a jövőbeli munkámra gondoltam, akkor mindig azt láttam magam előtt, amit tanítani fogok, nem pedig azt ahogyan. Azt hiszem ez az, ami legjobban megváltozott bennem a másfél óra elteltével. Eddig a magyar, illetve történelem órák tananyagára koncentráltam, nem pedig azokra, akiket tanítani fogok, illetve arra, hogy milyen úton-módon szeretném hozzájuk eljuttatni a tudást.
Akkor kezdeném is azzal, hogy most leírom szépen, hogy miből is állt az óra, és én hogyan éreztem magamat. (Bár az utóbbira már el is árultam a választ.)
Egy aranyos hölgy libbent be a terembe az óra kezdetén csinosan, fiatalosan, csupa örömmel az arcán. Tisztáztuk, hogy tegeződünk, ami nekem elég újdonság volt. Eddig egy előadónk sem tűnt ilyen közvetlennek, és szimpatikusnak. Igazából egy öt perc elteltével el is felejtettem, hogy egy egyetemi órán ülök. (Első gondolatom volt, hogy én is szeretnék majd ilyen órákat tartani, ahol a diákok jól érzik magukat, és szó szerint kiszakadnak a sorba rendezett padokból.) Rögtön megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én is azt szeretném, ha az első pillanatban így megszeretnének majd a diákjaim, és tapasztalnának egyfajta kiegyensúlyozottságot, boldogságot és pozitív életkedvet rajtam, ami talán őket is feltölti.
Megbeszéltük a hallgatói kötelezettségünket, azaz, az órán való jelenlétet (három hiányzást leszámítva), illetve a heti blogolást, és ezen esetben valamely blogfelületre való regisztrálást.

Ezt követően több mindenről is szó esett. Elsőként tisztáztuk, hogy mik is vagyunk mi pontosan. Hallgatók. Azaz, mi csak hallgatjuk azt, ami elhangzik az egyetemen, de nem, vagy csak alig reagálunk rá, ellenben tökéletesen tudunk hallgatni, üveges tekintettel a semmibe bámulni.  Megbeszéltük, hogy ez vajon miért lehet, hogy még körülöttünk szinte minden változik, az oktatás nem, az változatlan évszázadok óta. Teljesen Mária Teréziáig vezettük vissza a kérdést, és megfogalmaztuk, hogy már ő kimondta, hogy olyan népre van szüksége a nemzetnek, akik nem kérdeznek, nem gondolkodnak. Ugyanis az oktatás mindig a hatalmon lévők kezében van, és nekik a fegyverük.
Hihetetlen, hogy még minden más halad a korral körülöttünk, pont egy ilyen fontos dolog, mint a következő generációk taníttatása az, ami nem változik. (Bezzeg az alapozó igazodik a bőrünkhöz, és velünk együtt fejlődik a kommunikáció, újul meg a szórakozás, és változik az utazás is. )

Beszélgettünk arról, hogy mégis hogyan és miben lehetne modernizálni az iskolarendszert. (Itt meg is említeném, hogy nem az előadó mondta az anyagot, a hallgatók pedig jegyzeteltek, hanem közösen beszélgettünk a témáról, és a mi véleményünk ugyanannyira számított. Biztos, hogy én is meg fogom kérdezni a tanítványaim véleményét, és egy társalgást fogok kialakítani az órákon. Hiszen pontosan ez a legnagyobb probléma, hogy nem akarjuk, hogy a fiatalok gondolkozzanak és kérdezzenek.) Szót ejtettünk a hátrányos helyzetű gyerekekről, illetve a valamilyen lemaradással vagy fogyatékkal élő diákokról is, továbbá az ő taníttatásukról, felzárkóztatásukról, valamint az oktatás egyénekre fejlesztéséről is.

Gombok segítségével párokba rendeződtünk, illetve a legtöbben, én ugyanis pont az egyetlen háromfős, lánycsapatba kerültem. Körberajzoltuk a kezünket és minden ujjunkra ráírtuk azokat a pozitív tulajdonságainkat, illetve élményünket, amelyeket fel szeretnénk majd használni pedagógusi pályánk során. Ezután összefoglaltuk, szigorúan két percben, hogy miért pont ezt az öt tulajdonságot választottuk, majd pedig „testet cserélve” mutattuk be E/1 személyben a csapattársunkat.

Az óra után vidáman távoztunk és sajnáltam, hogy legjobb esetben is még 5 és fél évem van hátra, hogy én is órát tarthassak és taníthassak. Megesküdtem magamban, hogy én nem leszek egy ilyen „begyepesedett” tanár, aki a könyvből fogja felolvasni, halál unalmasan a tananyagot, mindenféle életöröm nélkül. Én az a fajta tanár leszek, akit mindazon túl persze, hogy felkészülten és mélyen adja át a tudást, érzékeltetni is fogom a gyerekekkel, hogy a tanórán kívüli problémájukkal is kereshetnek. Elmondhatják ha gondjuk van, számíthatnak rám mindenben, továbbá, érdekes és izgalmas órát fogok tartani, és külön biztosítani fogom a felzárkózást annak a diáknak is, akinek nehezebben megy az adott tananyag elsajátítása, illetve támogatni és biztatni fogom azt, aki kiemelkedik társai közül. Mindannyijukat saját magukhoz mérten fogom kezelni és soha nem fogom velük érzékeltetni azt, ha esetleges magánéleti problémáim vannak. Nem szeretném, ha ezt bármikor is észrevennék rajtam. Valamint, igyekszek majd gyakran becsempészni az óráimba egy kis humort és játékosságot is. Persze arra is vigyázni fogok, hogy ne essek át a ló túloldalára sem, hiszen elsődleges célom, hogy mindenki ötösre megtanulja a tananyagot.

Izgatottan várom, hogy az elkövetkezendő órákon mikről fogunk beszelni, mit fogunk csinálni és, hogy a többi szerdai reggelem is ilyen üdén és vidáman, tele ambíciókkal fog e kezdődni. 

Megosztás a facebookon