Sziasztok. Örömmel tudatom, hogy a második pedagógia óránk is varázslatos volt. Élményekkel, feltöltődve, ötletekkel telve hagytam el ezúttal is a termet.

Ezen alkalommal nem egyedül érkezett tanárnő, hanem hozott magával egy szintén tünemény ötödéves diáktársunkat, és elmondta, hogy ha neki esetleg valami dolga akadna, akkor ez a lány fogja megtartani nekünk az órát. Gyors névsorolvasás után, kérésre párokba rendeződtünk. Az volt a lényeg, hogy olyan ember legyen a párunk a teremből, akivel eddig a legkevesebbet beszélgettünk. Én Károllyal dolgoztam együtt. (Mind a kettőnknek töri az egyik szakpárja, azonban talán mégis vele beszélgettem eddig a legkevesebbet.) Kaptunk mindannyian öt tanítással kapcsolatos mondatot, amit magunknak kellett befejezni. ( Igyekeztem komolyan venni a feladatot és az alapján befejezni a mondatokat, ahogyan majd valójában tanítani szeretnék, illetve amilyen tanár szeretnék majd lenni. ) Miután végeztünk a párunkkal kellett egyeztetni, illetve meghallgatni egymást. Mi Károllyal egészen egyetértettünk, szerintünk nagyon fontos, hogy a diákok olyan osztályközösségben legyenek, ahol jól érzik magukat, hiszen évek múlva nem a szarvasmarha emésztésének folyamatára fognak emlékezni, hanem azokra a kalandokra, amiket a szünetekben és az osztálykirándulások alkalmával szereztek, illetve azokat a tanárokat fogják tisztelni, akik rendesen tanítják meg nekik az anyagot, de ugyanakkor viccesek és rugalmasak is.  Ez a feladat engem annyira felpörgetett, hogy kedvem lett volna ott helyben leállamvizsgázni, és azonnal munkát vállalni valamilyen gimnáziumban, és azonnal tanítani. Nagyon csalódott voltam, amikor rádöbbentem, hogy erre még több mint öt évet kell várnom.

A következő feladat megint párosával zajlott. Én Dorkával voltam együtt. (Neeem, nem akartuk ezzel megnehezíteni mindig vidám és kreatív óraadónk dolgát, tényleg imádunk egymás mellett ülni, összeöltözni és együtt oldani meg a feladatokat.:D) Ellentétes mondatokat kaptunk és a saját lapunkon lévő álltások mellett kellett érvelnünk még akkor is, ha nem feltétlenül értettünk teljesen egyet azokkal. Nagyon hasznosnak éreztem ezt a feladatot, hiszen tanárként rengetegszer fordulhat majd elő, hogy születik egy új szabályzat vagy egy aktuális döntés, amit „le kell tudnunk tolni a tanítványaink torkán”.  Talán érdekesnek fogjátok találni, de nekem nem azért tűnt nehéznek ez a feladat, mert előfordult olyan állítás, amivel nem értettem egyet (bár ilyen is volt), hanem mert nem tudtam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy vajon mennyire helyes olyan dolgokra kötelezni a fiataljainkat, amivel mi magunk sem értünk egyet.

Miután átbeszéltük a megoldásokat és elmondta mindenki a gondolatát, azután Tanárnő vette át a szót. Leszögeztük, hogy először is szükség van a tanár jelenlétére az órán, hiszen hiába találjuk meg az egyes információkat az interneten, szükség van egy pedagógusra, aki el is magyarázza azt, segít kigyűjteni a lényeget. El sem tudnám képzelni, hogyan tudtam volna túlélni 12 évet, ha egy robot magyarázza nekem a tananyagot, minden érzés nélkül. Mivel ebben a kérdésben mindannyian egyetértettünk, ezért azt kezdtük el boncolgatni, hogy milyen is a tökéletes tanár. (Mi lányok megállapítottuk, hogy maga Superman.)  Vajon a személyiségen múlik? Vagy mit csinál az, akit jó tanárnak minősül?  Elkezdték utánozni a „jó tanárok” módszereit és megpróbálták lemásolni azt, ahogyan ők tanítanak. (Beültek az órájukra és megvizsgálták, hogy ők hogyan csinálják.) Ez azonban nem vezetett eredményhez, ugyanis attól, hogy valakinek ez vált be, másnak más fog beválni, nem vagyunk egyformák az élet más területén sem, akkor miből gondoljuk, hogy mindenkinek ugyanazzal a módszerrel kellene tanítania? Végül arra jutottak a vizsgálat során, hogy abban van a titok, hogy úgy magyarázzuk el a gyerekeknek a tananyagot, ahogyan azt nekünk is sikerült elsajátítanunk, tehát elmondjuk nekik úgy, ahogyan mi megértettük egykor. Ez persze energiával és türelemmel, de mindenekelőtt akarattal jár. Itt eszembe jutott, hogy régen mindig segítettem az osztálytársaimnak a töri dolgozatok előtt az adott anyag megértésében, és mindig próbáltam elmagyarázni nekik úgy, ahogyan én találtam benne logikát, vagyis ahogyan én gondolkodtam. Ilyenkor tehát egy hidegrázás futott végig rajtam, hogy Úristen, nekem akkor már korábban is reflexből jött ez a dolog? Illetve amit nem említettünk ezen az órán ugyan, de én mindenképpen elengedhetetlennek tartom, hogy az legyen a célunk, hogy minden diákunk megértse az anyagot. Tehát ne csak túl akarjunk lenni a magyarázaton vagy akár az órán, vagy hivatkozzunk a szigorú tanmenetre, hanem ha a diák kérdez, akkor valóban az legyen célunk, hogy ő megértse a választ.

Az óra végén az előző bogbejegyzéseinkre reagált tanárnő, és megdicsért mindannyiunkat. (Ez annyira jól esett, hogy buzgón véstem is bele a füzetembe, hogy a dolgozatok kiosztásánál, dicsérjem meg azokat, akik nagyon szép munkát végeztek és mindig vegyem a fáradtságot arra, hogy kitérjek munkáik elemzésére.)
Izgatottan várom, hogy a következő hetekben mit fogunk még csinálni, illetve milyen kérdéseket fogunk boncolgatni. Úgy érzem, ez az óra közelebb hoz minket egymáshoz, és folyamatosan építem fel magamban azokat a tanórákat, amiket (még sajnos jó sokára) tartani fogok.

 

Megosztás a facebookon