A mostani óránkra késve érkeztem, ugyanis nem a legjobban indult a reggelem. Elaludtam, majd miután fele annyi idő alatt elkészültem, rohanva indultam a buszhoz.  A szomszéd utcában azonban rádöbbentem, hogy elfelejtettem levinni a kiskutyánkat egy gyors reggeli sétára, pisilésre. „Ohh, hogy az a….” futott át a fejemen. Miután Floki elégedetten feküdt a helyén, én pedig feldolgoztam a tényt, hogy ebből már késés lesz, néztem egy következő buszt, amit kényelmesen elértem. (Vajon tanárként is előfordul majd, hogy szétszórtan és balszerencsével telve indul egy reggelem? Milyen ciki már elkésni a saját diákjaimtól….)

Miután (félig-meddig szó szerint) beestem a terembe, és megnyugodtam, hogy még nem maradtam le semmiről, sőt, Dorka foglalta a helyemet maga mellett, kezdetét is vette az óra. Csapatokba osztottuk magunkat, majd kifejtettük tapasztalatainkat a csapatmunkával kapcsolatban. Ez számomra elég vicces feladatnak bizonyult, tekintve, hogy éppen csoportmunkában dolgoztunk mi is.  A feladat elvégzése után, míg a többi csapatra vártunk, azon gondolkodtam, hogy én ugyan fogok alkalmazni csoportmunkát a z óráimon, de csak ritkán és nem fogom azt osztályozni. Ugyanis miután mindenki elkészült, pont erről beszélgettünk, hogy diákszemmel és tanárszemmel milyenek ezek a feladatok. Szerintem jó csapatösszerázó erejük van, ugyanakkor, lehet, hogy valaki egyáltalán nem veszi majd ki a részét a feladatokból, valaki pedig szinte egyedül fogja azt elvégezni. Tanárszemmel is pont ez a probléma, hogyha osztályozom a teljesítményüket, nem fogom tudni, hogy mennyire tükrüzi a jegy minden diák tudását és munkáját.  Lehet, hogy valaki ötöst érdemelne, de csapattársai lehúzták, és ezért például csak hármast adok majd neki, ugyanakkor, valaki semmit nem csinált és hármassal jutalmazom.

Következő kreatív órai feladatunk az volt, hogy a csapatunk tagjainak személyes tulajdonságait szedtük össze, majd csoportosítottuk ezeket, hogy egy tulajdonság hányunkra jellemző. Ezután Tanárnővel közösen arról beszélgettünk, hogy mi volt a két feladat közti különbség és melyikben volt aktívabb a jelenlétünk. Döntően a második feladatban jeleskedtünk. Felmerült a kérdés, hogy ez vajon miért lehetett. Azért, mert valójában az első nem is volt csapatmunka, hiszen ha ahhoz valakinek nem volt kedve vagy elég kreativitása, akkor kivonta magát a munka alól. Akár egyetlen ember is meg tudta ezt csinálni. A másodiknál viszont, mindenkire szükség volt ahhoz, hogy elvégezzük a feladatot. ( Itt megfordult a fejemben, hogy talán majd adhatnék ilyen feladatot a diákjaimnak, amiben mindenkinek muszáj részt vennie, és így akár már osztályozni is lehetne.)

Az óra végén Alonso nevét említettük, illetve azt a börtönkísérletet, amiből több film is készült már. Egyetemistákat pénzért válogatnak be egy hétnyi börtönrabságra, illetve őrségre. Ez egy kísérlet lett volna, ami folyamán az emberi reakciók folyamatait akartak vizsgálni, azonban három nap múlva annyira eldurvult az őrök és rabok között a viszony (akik eddig egyébként barátok voltak), hogy muszáj volt leállítani az egészet. Ez a kísérlet a ’70-es években zajlott, és az agresszió működésének vizsgálata volta a cél. Mi egyébként az egyik erről szóló filmfeldolgozást megnéztük az osztállyal még gimnáziumban. Tényleg nagyon durva volt, főleg belegondolni, hogy ez valóban megtörtént velünk egyidős fiatalokkal.
Ehhez kapcsolódóan megnéztünk meg egy filmjelenetet is, ami a koorperativ tanuláshoz köthető. Amikor egy tanárnő, kék és piros nyakkendőt kötött egy nap az általános iskolás osztályában tanuló diákoknak. Majd azt mondta, hogy az egyik csapat feljebb való a másiknál. Ott is (számomra) hihetetlen agresszió uralkodott el percek alatt. Érdekes volt látni, mar kisgyerekekből is mit vált ki, ha hatalom kerül a kezükbe.
Zárásként mindannyian kaptunk egy rövid szöveget ami a koorperativ munkához volt köthető. Én a felelősséget kaptam. Minden csapatból ezt kapta valaki, így az volt a feladatunk, hogy ezt átbeszéljük együtt. Értelmezni is segítettünk egymásnak. Miután végeztünk, mindenki visszaült a saját csapatához es egymásnak számoltunk be arról, amit korábban mar másokkal megbeszéltünk. Nagyon hasznosnak gondoltam ezt a folyamatot, ugyanis, ha valamelyikünk valamit nem értett, a többi segített neki értelmezni azt, illetve meghallgathattuk egymás véleményét is, és döbbenten jöttem rá, hogy rengeteg dologban egyetértünk jövendőbeli kollégáimmal.

Az óra végére tehát nem csak a saját bőrömön, résztvevőként tapasztalhattam a csoportmunka előnyeit és hátrányait, mintahogyan eddig is, hanem tanárként is rálátást nyertem, és be kell vallanom, hogy pedagógusként roppant idő és előkészülés igényes, azonban összességében szerintem a diákoknak jót tesz, hiszen segítik így egymást a tanulásban, hiszen másik módszert mutatnak meg annak a társuknak, aki nem érti a tananyagot, valamint az is tanul ezzel, aki magyarázza, továbbá, őszintébben mernek egymás előtt reagálni. Én tehát arra jutottam, hogy támogatom a csoportmunkát a diákjaim között, de nem feltétlenül fogom osztályozni és odafigyelek majd arra, hogy minden gyermek egyformán vegye ki a részét az adott feladat elvégzéséből.

 

Megosztás a facebookon